Kedves Barátom!
Hogy miért érzek késztetést a „Dankó könyv” megírására?
Olyan vagyok, mint a halálra készülő, aki ha kell, megküzd azért, hogy könyvvel védje azt a presztízst, amelyet, úgy tetszik, senki más nem fog rajta kívül megvédeni.
Apám (1911-1983) annak a háznak a helyén épült viskóban született Szegeden, a Bihari utca 13. szám alatt, ahol Dankó Pista is meglátta a napvilágot.
Anélkül, hogy túlértékelném ezt a tényt, gondolom okom is van, jogom is van, hogy Róluk, az ismeretlenségből, a homályból magukat fényre küzdő, fajtájukat vállaló, ám magyarságukat is mindig és mindenkor valló alkotóművészekről szólva írjam meg magamat.
Most a XX. század utolsó éveinek haláltáncát járjuk mindnyájan, akarva-akaratlanul véve részt e pusztulatból, meg a helyében támadó Újból is.
S miközben csetlek-botlok Dankó életrajzának kanyargó útvesztői között – be kell vallanom – nincs képességem, hogy a Nagyok módján mintázzam az anyagot. Belegabalyodtam – csipkét nem tudok verni, de egy laza szövetű tirke-tarka szőnyeg összefódozására futotta erőmből. Mert a magam arcáról mintázom az övét – mi mást tehetnék? -, hiszen nem vagyok eredeti, mint Ő, nincsenek szellemtársaim, se fegyvertársaim, magam vagyok, aki gyufaszálként gyújthatok tüzet a nagy máglya alá, számítva arra, hogy el is lobbanhatok — picinyke füstöt hagyva csak magam után.
Csemer Géza
